Az Arrob Sztrímer

Arjan Willemsen dán legyezőhorgász barátaival már a hatvanas évek végén legyezett csukára sztrímerekkel. Ők akkoriban hetes osztályú Hardy üvegbotokat használtak, mivel ezek voltak a legerősebbek. A legyek pedig? A jó öreg Alexandra és egy Chief Needabeh nevű sztrímer volt a favorit. Abban az időben még semmilyen csukalegyezéssel foglalkozó irodalom nem létezett, és a légykötő anyagok választéka sem volt olyan széles, mint mostanában, így mindenki maradt a jól bevált régi sztrímereknél. Ebben az időben a lazacozók között kezdtek elterjedni a különböző szőrök, mint a bucktail vagy a mókus. Hamarosan rájöttek, hogy egy szimpla adag bucktail legalább olyan jól, ha nem jobban működik, mint a jó öreg attraktorok.
Megjelentek az első nagyobb méretű horgok, és az első Orvis grafitbotok. (Allrounder #7, Powerhouse #8 és a 9 by 9 #9-es osztályban) Hihetetlenül gyors és kemény botok voltak az üvegbotokhoz képest és könnyedén dobták a nagy sztrímereket is. A 70-es évek elején már ezekkel a modern felszerelésekkel horgásztak csukákra, és olyan nagyobb, növényzettel erősen benőtt tavakat is meghódítottak, amiket előtte nem sikerült.
Arjan sokat horgászott Rob van Dintherrel és a horgászataik közben két újabb problémával szembesültek. Az egyik, hogy egyszerűen nem lehetett kapni elég nagyméretű, hosszúszárú horgot, amire kellően nagy legyet tudtak volna kötni, a másik pedig a rengeteg elakadás, ami sok esetben a légy elvesztését is jelentette... Robnak jutott eszébe az az ötlet, hogy egy rozsdamenes acéldrótból alakítson ki egy extra hosszú formát, amire a legyet lehet kötni. A drót végébe egy könnyű Wilson lazachorgot kötöttek úgy, hogy a drótot egyszerűen átdugták a horogszemen, majd botkötöző cérnával lekötötték és gyorsan száradó epoxival fixálták. A drótra kötötték az anyagokat, úgy, hogy a horog maga többé-kevésbé védve volt a bucktail-pamacs által. A légy oldalába néhány hosszú grizzly tollat kötöttek,a fejhez pedig két újabb tollat tekertek fel gallérnak. A gallér komoly nyomot hagyott a felszín alatt vontatott sztrímer után, a farokrész csábosan mozgott és mivel a horog felfelé állt sokkal kisebb volt az elakadás veszélye. Már az első teszteléseknél kiderült, az elmélet helyessége, a légy nagyon fogósnak bizonyult.
Egy dán újságíró, Hans Doeleman kapott két ilyen sztrímert kipróbálásra. Természetesen neki is kiválóan működtek, és megszületett egy újabb legenda. Ő volt a sztrímer névadója,: AR(jan) és ROB (van Dinther) a két kitalálója után, azaz az ARROB sztrímer.
Egy ilyen módon kötött légy a mai napig megállja a helyét növényzettel dúsan benőtt, akadós tavakon, csatornákon. Érdemes kipróbálni. Természetesen egy hosszúszárú horgot is meghajlíthatunk ilyen módon, vagy akár egy “kész” féreghorogra is köthetünk, de a tisztelet mindenképpen a két kitalálót illeti.
Ad Swier könyvében: “Passion for pike” már egy modernebb, strapabíróbb változatát találjuk, ezt kötöttem meg én is.