Egy eldugott gyöngyszem

István barátom egy gyönyörűséggel...

Van egy nagyon kedves barátom. Ízig-vérig horgászember, és nem utolsó sorban remek természetfotós. Régebben a munkája is a vízhez kötötte, így a környékén található vizeket kitűnően ismeri. Szerencsésnek mondhatja magát, hisz Szigetközi illetőségű, így számtalan vízfolyás, holtág, hókony áll rendelkezésére, amik, bár régi fényüket sajnos már elvesztették, de annak, aki elég kitartó és jó megfigyelő a mai napig tartogatnak halat, hol többet hol kevesebbet.

Írásaimból talán kiderült, hogy szabadidőmben jórészt távolabbi vizeken keresem a pisztrángféléket. Ennek több oka is van. Elsősorban sajnos hazánk természeti adottságai nem igazán kedveznek a pisztrángoknak, péreknek. Van ugyan pár szegmense az országnak, ahol e halak megtalálják életfeltételeiket, de ezek a patakok inkább kisebbek, zártabbak. A Vas megyei szövetség erőfeszítéseinek köszönhetően azért már van pár víz, amely megér egy misét. A Pinka, Gyöngyös, Herpenyő remekül karbantartott és igen jól pisztrángosított vizek, érdemes őket meglátogatni. A másik probléma az, hogy a hazai horgász morál enyhén fogalmazva is elég alacsony szinten van, sokan rabolják a vizeket, kevés a hal. Én pedig szeretek halat fogni. Mivel időm kevés, inkább próbálok hosszabb túrákat szervezni, igaz ritkábban. Ez persze nem jelenti azt, hogy itthon nem veszek botot a kezembe, ha időm engedi lelkesen kergetem a hazai halakat is. Természetesen a ragadozók állnak az első helyen, de egyre inkább vonz a békés halak legyező horgászata is. Az utóbbi időben elég sok ponty és amúr is megismerte a legyeimet, és be kell látnom a legtöbb esetben hatványozottan több kitartás kell átejtésükhöz, mint a pisztrángfélékéhez. Domolykózás közben egy-egy paduc, márna is rajtavesztett és a Dunán a jászokat sem hagyta hidegen a felkínált csali.
Visszatérve István barátomra -merthogy ez a becsületes neve-, sokat járja a Szigetközi vizeket, hol legyesbottal, hol a fotómasinájával. Szerencsés véletlen, hogy a vizet, amiről írok épp fotózás közben fedezte fel. Egy, a Nagy Dunával összeköttetésben lévő vízterületről van szó, amit a partról nem lehet látni, és a Duna felől sem nagyon lehet megközelíteni. Talán pont ennek köszönheti, hogy még mindig található benne hal, ráadásul elég nagy számban és nem is az aprajából. Amúrok, jászok, domolykók lakják, és mivel senki sem háborgatja őket gyakran a felszín közelében portyáznak, nem egyszer több tízes csoportban. A másik érdekessége ennek a hókonynak, hogy vize kristálytiszta, a két-három méteres mélység ellenére is kitűnően látni a feneket, persze, ha a halak nem túrják fel az iszapot.
Az úgy kezdődött, hogy István először átküldött pár sokkoló képet, amit ezen a gyöngyszemen fotózott. Nagyon nagy és sok jász portyázik a felszín alatt, kisebb amúrcsapat legeli a hínárt, domolykók a behajló fák tövében. Csodálatos képek. Hiába, kevés a jó masina, szem is kell egy szép képhez. De a feketeleves: akkora domolykó a gumicsónakban, (merthogy a víz csak csónakból horgászható, és csónakot szinte lehetetlen vízre tenni, tehát marad a mobil megoldás…) hogy majd’ keresztül éri a csónakot a fartükörnél. Szerencsére nem sokat kellett agitálnom és esdekelnem a meghívásért, így az egyik hajnal  gumicsónakkal felpakolva már a parton ér bennünket.
Lázas készülődés után, esztelen mennyiségű szúnyoggal közelhacot vívva nagy nehezen vízre rakjuk a csónakot, és elindulunk az álmok vizére. Nagy szavak, belátom, de higgyék el, tényleg csodálatos. Lassan csorgunk befelé. Nagyon óvatosnak kell lenni, mert a halak borzasztóan ijedősek, hamar eltűnnek.

                                                                                                                    

Kisebb jász-csapat húz kifelé a Duna irányába, nagy poli-tücsökkel próbálkozom, de mélyen vannak, nem jönnek fel a szárazlégyre. Haladunk egyre beljebb, István az elektromos motort kezeli, én a partról belógó növényzet alá-elé dobálok, hátha sikerül egy domolykó érdeklődését kicsikarnom. Közben barátom szól, hogy a másik oldalon egy jász-trió közeledik. Megfordulok, dobok, a tücsök jó helyen van. Picit mozgatom, így a kis lábaival pont olyan hullámokat kelt, mint az igazi. Igyekezetemet ezek sem értékelik, lejjebb húzódnak, majd eltűnnek a szemem elől.
Taktikát váltok, felteszem a kedvenc pontyos nimfámat. Saját kreálmány, egyszerű, és nagyon fogós légy, természetesen ideológiát is gyártottam hozzá. A légy nincs súlyozva, a horgon kívül egy rézdrót bordázat az egyetlen dolog, ami nehezíti a legyet. Rézfej helyett is gyöngyház színű műanyag gyöngyöt használok. (néztek is a hobbiboltban, amikor a gyöngyöket válogattam…) Szóval ezzel az összeállítással azt érem el, hogy a nimfa nagyon lassan süllyed, sőt inkább lebeg a felszín alatt. Pontyra, amúrra nagyon bevált. Számomra hihetetlen de még nyolckilós-forma amúrt is fogtam ilyen apró kis mütyürrel. Igaz, egy kukoricaszem sem nagyobb.
Tehát légycsere, és most már én is kifelé a nyílt víz irányába figyelek. Vizsgálom a vizet, egy nagy márna úszik el alattunk. A víz nagyjából két méter mély, de minden apró részlet tökéletesen kivehető, amire a polár szemüveg még rá is segít. Ahogy egyre jobban haladunk befelé, egy kiszélesedő részhez érünk, ahol egy bedőlt fa környékén gyanús árnyékokra leszünk figyelmesek. Igen, jászok. Bár kora reggel van, mintha napoznának. Óvatosan közelebb motorozunk, a lehető legkisebb zajt csapva. Nagyjából 20 méterre a fától megállunk, lefejtem a zsinórt, és dobok. A légy finoman ér vízre az egyik jász közvetlen közelében. Nagyon lassan elkezd süllyedni, szívem a torkomban. A jász elindul a légy felé, majd lassan bekapja azt. Fantasztikus, itt az orrom előtt játszódik minden, mintha moziban lennék. Bevágni is majdnem elfelejtek. Azért a rutin dolgozik, akasztásom ül. Kisebb csetepaté, természetesen a többi hal azonnal világgá rohan. Rövid fárasztás után szákolás és megvan a csodavíz első gyöngyszeme.
A jász nagy. Nagyon. Legalábbis nekem. Ekkorát még nemhogy legyezve, de sehogy sem fogam. Majd két kiló, gyönyörű, makulátlan hal. Pár fotó a mester -számomra borzalmas méretű objektívvel ellátott- masinájával, majd óvatos visszaengedés.
Úgy voltam vele, hogy ez a víz olyan, hogy ha semmit sem fogok, akkor is megérte lejönnöm, de azért így teljes az élmény. Ha ma már semmi sem történik, akkor is elégedett vagyok, de még nincs vége, hátha sikerül még „légyrecsalnom” egy rokonát.
Lassan indulunk tovább, óvatosan cserkelve keressük a halakat. Új jászcsapat, új remények. Az első dobás kissé rövidre sikerül, a légy majd’ egy méterre landol az egyiktől. Természetesen felé sem néz.
Már a pontyozásaim alatt is azt tapasztaltam, hogy a békés halaink -legyes szempontból legalábbis- lusták. Ha valami nem közvetlenül az orruk előtt van, nem mennek utána, még akkor sem, ha biztosan tudom, hogy látják a legyet. Hangyaimitációval horgászva többször megfigyeltem, ha épp arra portyáznak, és az útjukba sikerül dobni, akkor simán felveszik, de ha el kéne fordulni valamerre, már radikálisan lecsökken a kapás esélye.


Óvatosan emelem ki a legyet, de így is sikerül elijesztenem, illetve nem is elijedt, egyszerűen lejjebb húzódott. A többi azonban békésen tovább sziesztázik, így a remény még megvan. Újabb célpontot keresek. Megvan! Az előzőtől kissé balra, épp most jön a felszín közelébe egy termetes példány. Igyekszem halkan vízre ejteni a legyet, közvetlen a közelébe. Sikerül! Nimfám nagyjából 30 centire tőle landol, és lassan süllyedni kezd. Egy lendülettel úszi oda és kapja be gondolkodás nélkül. Akasztás, fárasztás, szákolás. Nagyobb, mint az előző, de a 18-as  fluorokarbon tippetnek nem volt ellenfél. A már szokásos fényképezés után ez is mehet vissza társai közé, ahová való-a vízbe.
Számomra a halak sokkal többet jelentenek, mint egyszerű horgász zsákmány. Épp ezért nem viszek el halat horgászataim során. Egy-egy szebb pisztráng, pér láttán néha megremeg ugyan a kezem, de mindíg meggondolom magam, hisz olyan szépek, kár lenne, ha egy tepsiben végeznék. Pedig azok a vizek jól telepítettek, de mégsem. A kapás, a fárasztás élménye nekem sokkal fontosabb, mint a későbbi, kétségtelenül kitűnő gasztronómiai érték. Hazai vizeken ez a kísértés fel sem merül bennem. Egyszerűen sokkal értékesebbnek gondolom őket annál, hogy a tányéromon végezzék. Ezeknél a jászoknál ez hatványozottan igaz. Sokat megélt, öreg halak és az, hogy itt lehetek, horgászhatom rájuk és egyet-egyet még becsapnom is sikerül... ez fantasztikus élmény.
István barátom-jó gazdához híven, eddig elő sem vette a botját, engem adjusztált. De ezt már Ő sem bírja, készülődik, szerel. Marad a szárazlégynél, azzal próbálkozik. A szakasz végére értünk, továbbmenni nem lehet, mert a víz nagyon elsekélyesedik, a csónak megfeneklene. Visszafelé motorozunk nagyon lassan, hátha visszatértek a megzavart jószágok. Sajnos nem. Úgy látszik nagy volt a riadalom, hisz ilyen talán még sosem történt velük. Lassan csorgunk visszafelé, figyeljük a vizet. Egy bokor alatt gyanús árnyék. Most Istvánon a sor. Legye gyönyörűen landol a hal feje fölött. Nem is hagyja szó nélkül- tátott szájjal ront a légyre. Őt is sikerült becsapni. Pár fotó, majd ez is mehet vissza.
Ahogy a nap egyre magasabbra ér, úgy szűnik a szúnyoginvázió, és vele a látott halak mennyisége is. Lehet hogy ez, de lehet, hogy a zavaró tényező- azaz a csónak okozza, de egyre kevesebb a felszíni aktivitás. Lassan belátjuk, ideje indulni.
Összességében azonban maximálisan elégedett vagyok. Ez a pár óra nekem négy halat adott, és a víz maga is olyan élménnyel gazdagított, amire sokáig emlékezni fogok.
Nagy nehezen kiszenvedjük a csónakot, a pihenésből felriasztott szúnyogok mérges zümmögése közepette, összepakolunk, és indulunk.
A nyár folyamán még kétszer volt szerencsém lejutni a vízre, mind a kétszer hasonló élményekben volt részem,  egyszer még egy kisebb amúrcsapatot is láttunk, de sajnos esély sem volt dobástávolságba kerülni. Nem értem... Máskor is megtapasztaltam, hogy amilyen nagyok ezek a halak, olyan félénkek, nehéz őket beecsapni, nehezebb, mint szinte bármilyen más halfajt.

Csak írásom margójára szeretném megjegyezni, hogy ez a kis gyöngyszem talán azért maradhatott meg ilyen formájában, mert nem ismerik, nem horgásszák, és legfőképpen nem viszik el a halat. Szeretném, ha eljönne az idő, amikor a horgászok nem a zsákmányért, hanem a halfogás öröméért horgásznának, urambocsá, csak annyit vinnének el, amennyire feltétlenül szükségük van, és a rapsicokat, tilosban járókat sokkal nagyobb büntetés terhelné, akár akkora, hogy egy életre elmenjen a kedvük a halorzástól. Akkor talán visszatérnének azok a halbő horgászatok, amikről a legendák szólnak, és amiket “sajnos” nap mint nap megtapasztalok külföldi túráim során. És nem kell messzire menni, a szomszédos Szlovákiában például bűncselekménynek számít és akár börtönnel is sújtható az, aki tilosban jár. Szlovéniában, Ausztriában, de akár Boszniában is kedvesek, de határozottak az ellenőrök, és folyamatosan járják a vizet.

Szóval van még mit tanulnunk, van hova fejlődni.

A fotókat Pénzes István barátom készítette.

3 comments